Jó vagy Jóska, de az ide nem elég!

1713

Kattog az óra a falon, az üres irodában. Csak Jóska ül ott a főnökére várva. A meeting már 10 perce tart, csak éppen még nem kezdődött el. Érzékeltetni akarják, hogy pont senkit nem érdekel ez a meeting, a Jóskát kivéve. Pedig nem ő kérte, nem ő szervezte. Mikor végre belépett a főnök, jókedvűen mosolyogva kérdezte hogy telt a hétvége. Mintha nem tudná, hogy Jóskának kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy erről diskurálgasson, hiszen a jövője a tét. A jövője, amit már jó ideje aggasztó homály fed. Jóska múlt héten beszámolt az elvégzett projekteiről és az előléptetéséről kellene folynia a diskurzusnak, nem arról, hogyan telt a hétvégéje. Kierőszakolt magából egy mosolyt és kipréselte az ajkai között: “Short!” – majd mindketten jót nevettek. Legalábbis csak úgy tettek.

A projekt nagyon tetszett a főnöknek, teljesen meg van róla győződve, hogy Jóska jól végzi a dolgát. DE! Van már egy csomó embere aki jól el tudja végezni a dolgát. Jóskának meg kell mutatnia, hogy ő mitől jobb mint a többiek, akik már abban a pozícióban dolgoznak. Nem kell több jó dolgozó, mostmár kiváló kell. Olyan aki méltó utód képes lenni a még magasabb pozíciókra is, aki elbűvöli munkájával a munkatársait. Ehhez persze nincs recept, nincs lista amit kipipálhatsz ha már valamit megcsináltál, nem tudod, hogy most éppen jó irányba haladsz-e, vagy egy rosszul sikerült mondat miatt egy emailben teljesen elveszett több havi munkád. Mert rögtön ítélő bíróságként működnek az igazgatók és alelnökök. Ha Jóska azt írja “was” de mások “will be-t” akarnak ott látni, azzal teljesen alááshatják amit Jóska eddig csinált, pedig az ég világon semmi jelentősége annak a szónak. Jóska ült, a vállai közeledtek egymás felé, ezt a nyilvánvaló testbeszédet a főnök is észlelte és mosolyogva biztatni kezdte. Jóska lojális és megbízható dolgozó, de már egyre kevésbé érdekli, hogy bizonyítsa a lehetetlent. Ahogy ballagott vissza a saját irodájába, egy dolog motoszkált végig a fejében, amit sokszor olvas írországi magyar csoportokban: “Mennyit adott nekünk Írország, ezért hálásnak kell lennünk!” Felhívott és kifakadt:

“Mégis mi a f%!*”+t adott nekem Írország, Gábor? Ezt a szívatást? Ezt is magamnak köszönhetem, ezt is én jártam ki. Árulhatnám még a Heraldot a forgalom közepén piros lámpától zöld lámpáig. Lehetnék én a maci jelmezes szerencsétlen, aki integet az autóknak és tartja az étterem reklámtábláját. Kizárólag magamnak köszönhetem, -illetve a barátaimnak, ismerőseimnek, a bulizásoknak, az ismerkedésnek, a vacsoráknak, az italoknak, a szülinapi összejöveteleknek, a középiskolai osztálytársnak, stb.- hogy feljebb jutottam. A kemény munkámnak, szorgalmamnak, kitartásomnak, intelligenciámnak, diplomáciai érzékemnek, kockázatvállalásomnak, emberségességemnek, …következő soft skill neve… Írországnak ehhez aztán az ég világon semmi köze. Szophatnék bárhol minimálbér alatt, ha Írországon múlna.

Jóska nem jár messze a valóságtól, ám elfelejti, hogy a lehetőség az amit Írország adott neki. Ezért ugyan el lehet mormolni néhány imát és lehet hálásnak lenni, de don’t go into town on it. A lehetőség még önmagában nem siker. Ha élsz vele és ha megfelelően élsz vele, akkor lehetsz általa sikeres. De ez kizárólag rajtad múlik. Soha ne hagyd senkinek, hogy a sikeredet annak tudja be, hogy “Írország adta”! Fordítsuk meg. Magyarország azért rossz, mert sokkal kevesebb lehetőséget biztosít élni, fejlődni, haladni. Akkor ha a sok lehetőség nem Írország érdeme, akkor a kevés lehetőség sem Magyarország hibája? Már a megközelítés is hibás! A sok lehetőség Írország érdeme. Hogy a népé, a helyé vagy a mindenkori kormányé-e, azon lehet vitatkozni, valószínűleg egy picit mindegyiké. Ahogyan Magyarországon a lehetőségek hiánya is egy picit mindenkinek a hibája. Magyarországon az utóbbi időben kétbitesre egyszerűsödött a sikeresség kulcsa. Ott is lehet valaki sikeres, csak sokkal kisebb eséllyel, vagy kisebb mértékben, esetleg sokkal nehezebben. Ez a faktor is hozzájárul a nemzet egyik nagy tragédiájához, az elvándorláshoz.

Tragédia? Micsoda? Mégis miért lenne az? A karácsony közeledtével számtalan megható vers, idézet és cikk jelenik meg a külföldön élő magyarok “tragédiájáról”, akik távol a családtól töltik az ünnepeket, vagy esetleg csak arra a kis időre mennek haza. Jóska esetéből kiindulva nekem ez a gondolat vitte tovább a napomat, miután leraktuk a telefont. A honvágyat mint kezdő technokrata nem tudom értelmezni, egy jelentéktelen érzelmi hátráltató erő, amit a lehető leggyorsabban le kell rúgni magunkról, különben csak szívatni fog minket az utunk során. Amióta a pszichológia iparága új lendületet kapott a külföldön élő magyarok agyában való turkászástól és lelkük pátyolgatásától, azóta biztosan tudjuk, hogy létezik az a betegség vagy elmeállapot, amely tünete az, hogy valaki képtelen leválni a szüleiről. Az állatvilágban is ismert a jelenség, de ott a szülő madár kivágja a kismadarat a fészekből, aki szerinte már képes repülni és a probléma ezzel meg is van oldva. Az embereknél sem minden esetben bonylultabb ez a szituáció, de azért általában nem ennyire célirányos. Sokszor soha nem történik meg. Az tény, hogy az ég világon semmi nem indokolja azt, hogy ugyanazon a földrajzi koordinátán éljünk, mint ahol születtünk és/vagy ahol a szüleink, barátaink élnek. Sőt! Bizonyos esetekben az ép idegrendszer és a lelki béke érdekében egy közepes Dublin-Budapest távolság kifejezetten jótékony hatással van a családi kapcsolatokra. Azt is megtudtuk a picilógósoktól, hogy aki 5 év alatt nem éri el azt a szintet külföldön amit egy másik (akár magyar) országban otthagyott, akkor kudarcra van ítélve. Yes and no, lehet vele vitatkozni, van is benne némi igazság, de legenyhébb esetben is nem ennyire fekete vagy fehér ez a szituáció. Talán kijelenthetjük, hogy a külföldön dolgozó magyarok nagyobbik része sikeres és egy boldog életet épít magának és családjának. Akik utána egyre kevésbé lesznek magyarok. Ez lenne hát a tragédia? Hogy fogy a magyarság? Hogy az itt született generációknak majd nem a Petőfi Sándor utcai kultúrház udvara lesz a gyerekkori játékok nosztalgikus színhelye és nem a Centrum söröző kerthelyisége mögött veszítik el a szüzességüket, hanem a Tűnél pucsítva? Egyáltalán nem látom ezt tragédiának, ahogyan a magyarság fogyását sem. Nem látom értelmét az erőltetett népszaporulatnak, aki akar, akit úgy nevelnek, az úgyis magyar marad, aki nem akar, az meg akkor sem, ha 100 milliós adósságot kap a nyakába ha eleget szül.

Akkor mégis hol itt a tragédia? Ezen már az M50 dugójában ülve morfondíroztam, de csak nem jött a megoldás. Életem egyharmadát már külföldön éltem le. Erre szintén a dugóban ülve eszméltem rá és eléggé megijesztett. Ijedtemben két kézzel kezdtem fogni a kormányt, de csak nem jött a megoldás. Ilyen távlatból nézve már sokszor nem látja a fától az erdőt az ember. Éreztem, hogy bár baromságnak tartom azt, hogy ugyanott éljünk mint a szüleink, de valami mégsincs rendben a külföldi élettel. Nem adtam fel, kerestem a tragédiát. Az elején kezdtem, lépésről-lépésre mentem át az életem állomásain. Sikerült! Megtaláltam a megoldást! Az egyetlen igazi tragédia a magyarság külföldre vándorlásában az, hogy a túlnyomó többségük nem önszántából döntött így, hanem távozásra kényszerült! Akár a jobb élet, akár az elfogadható minimum megteremtése érdekében, de a semmiképpen sem kalandvágyból, hanem szükségből! A hitelek, a számlák, a munkanélküliség, a semmire sem elegendő éhbérek, a lényegesen jobb lehetőségek sarkallják általában az embereket a távozásra. Aztán persze ott vannak az intellektuális migráncsok, akik otthon is jól éltek, csak azért jöttek külföldre mert “a közállapotok” szörnyűek, külföldön meg mindenki mosolyog. Give me a break!

Az igazi -és véleményem szerint- egyetlen tragédia tehát a kényszer. Az az állapot, hogy nem a természetes vágy hajt, hogy megismerd Írországot, hanem az, hogy egyél, vagy kiszámíthatóbb életed -ezáltal sorsod- legyen, hogy tervezhetőbbek legyenek a mindennapjaid, hogy ne vágjon földhöz egy hétvégi shopping spree, hogy nagyobb kanállal meríthess az életből, ahogy az meg van írva, hogy ne érd be a kevesebbel, hogy ne árazd alul a munkád, az életed, mert csak ez az egy van belőle!

Talán a picilógósok tudnának erre érdemben reflektálni, de szerintem talán ez is szerepet játszhat sokszor abban, hogy látszólag a vakvilágba visszaköltözik valaki Magyarországra és reméli a legjobbakat. Talán még magának sem tudja megmagyarázni, lehet ráfogja a család hiányára, de szerintem sokak fejében ott motoszkál ez is: Lázad a kényszer ellen! Az ellen a kényszerűen meghozott döntés ellen, hogy ha minimális mértékben is ura akar lenni az életének, politikai hovatartozástól függetlenül, akkor bizony muszáj neki kivándorolnia egy másik országba. Az évek telnek, de az agya hátuljában, a kispolcon ott várakozik a kényszer elleni lázadás, a visszavágás. Lehet, hogy sikeres lett, bejött az élet, már emlékként sem köszön vissza a régi, szűkösebb élete, de a kényszer ellen tenni akar. Ennek pedig egyetlen gyógyszere van. Az, ha visszatér a gyökerekhez.

Jóskáért nem kell könnyeket potyogtatnunk, olyan vastagon szeli a parízert, amiért anyám engem nyakon vágott volna, mondván pazarlok. A magyarok elvándorlása miatt sem kell különösebben aggódnunk, mert van már olyan nép, mely szétszórva él a világban és identitásunk nem tartózkodási hely függő. A haza költözőknek tiszta szívemből kívánok minden jót és nagyon sok sikert, a Jóskáéhoz hasonló szituációban lebegő sikerharcosoknak pedig nagyon sok erőt kívánok és azokat a sorokat, amiket egykori managerem mondott nekem, amikor cudar rossz helyzetben éreztem magam a munkahelyemen: “Well, sit it out! Heads down, keep workin’ and keep your eyes on the feckin’ ball at all times!”