Amióta külföldön élek, válogatott baromságok tömkelegét vágták már a fejemhez otthon élő barátaim, honfitársaim. A családomat is beleértve. Hosszabb ideje élek már külföldön, mintsem, hogy teljes tökéletességében át tudjam érezni azt, hogy milyen az élet Magyarországon. De egyáltalán nem tartom kiemelkedően különlegesnek, felfoghatatlannak vagy értelmezhetetlennek sem a magyarországi létet. Főleg nem azokét, akiknek nem megy a szekér, hiszen úgy éltem én is, sőt! Pont emiatt jöttem el, Gyurcsány (vélt) kivéreztetése után szinte egyből. Ez volt már annyira régen, hogy visszatekintésre méltónak tekinthető idősávként pillantsunk rá és most szeretném összefoglalni nektek azt a „kálváriát” amin keresztülmentem és ami még egyáltalán nem tekinthető véget ért történetnek.
Nem vagyok a szó legszorosabb értelmében vidéki, de földrajzi értelemben budapesti sem. Így voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a vidékinek én pesti köcsög voltam, a pestinek pedig vidéki parasztlány. Ahol éltünk, ott mindenki pestinek képzelte már magát és korán megtanultam, hogy a szellemi kapacitás vagy a morális színvonal az korántsem lakhelyfüggő. Gyerekként nehéz volt barátokat, játszótársakat szerezni, mert a közelben élő nagymamáméknál a gyerekeknek túl pesti voltam, míg otthon a gyerekeknek nem voltam elég pesti, vagyis nem akartam az lenni, nem foglalkoztam ilyesmivel. Én csak önfeledten játszani akartam velük, nem méregetni, hogy kinek megy jobban vagy urizálni bármilyen formában is. Így volt időm tanulni. Jó sokat.
Aki a 2000-es évek elején volt szárnyait próbálgató fiatal felnőtt, vagy aktív korának teljében lévő fiatal, az tudja, hogy a Gyurcsány-korszak nem igazán bővelkedett a lehetőségekben és igazán kibontakozni csak keveseknek sikerült. Pár év alatt rájöttem, hogy itt nem maradt más megoldás a számomra, mint a külföldi élet.
Egyedülálló nőként ez nálunk egyet jelentett azzal, hogy kurvának állok. Mindannyian ismertünk valakit, aki volt már pincérnő vagy táncoslány Olaszországban és meglepően jól élt. Róluk rendszeresen pletykálták, hogy biztosan prostik. Főleg, ha még csinosak is voltak és ne adj isten még jobban is adtak magukra, mint az átlag. Biztosan volt köztük, aki az volt, lehet nem is kevés, de abban viszont még biztosabb vagyok, hogy sokkal többről mondták azt, hogy prosti, mint ahányan valóban azok voltak. Nem voltam csúnya, mertem állítani, hogy csinosabb voltam, mint a nagy átlag. Lehet, hogy ha bevette volna a gyomrom, akkor el is tudtam volna adni magam, de egyáltalán nem úgy néztem ki, mint akire akár csak távolról is rá lehetett volna aggatni, hogy van rá hajlama.
De nálunk, ha egy lány egyedül ment külföldre, akkor az megkapta, hogy ő biztos azért megy.
Akkoriban ez zavart, vagyis inkább sértő volt. Több kiemelkedően sikeres tanulmánnyal és szakmával a hátam mögött, a közvetlen környezetem azzal vádolt, hogy minden szakmai potenciálom ellenére a könnyebbik utat választom és a picsámmal akarom megkeresni a napi betevőt. Khm. Abból akarok megélni. Ez sértett még akkor, de nagyon. Még a saját családom részéről is kaptam ferde pillantásokat és aggódásnak álcázott megjegyzéseket a biztonságommal kapcsolatban. Ez segített az elválásban, alig vártam a dátumot, amikor indult a repülőm. Lehet, hogy a természet alkotta meg így az embert, hogy segítsen leválni a falkából a kiszakadó egyednek.
Nem a vakvilágba jöttem, hanem fix munkára. Akkor, amikor sokan elveszítették a munkájukat. Egyből jónak mondható fizetésem lett, egészen konkrétan nem akartam elhinni, hogy ennyi pénzt ki lehet érdemelni, a magyar, alig százezres fizetésem után. Négy hónap után többet tudtam felmutatni, mint előtte valaha. Fiatal voltam, a felfelé ívelő pálya az természetes… Kellene, hogy legyen. Külföldön nekem az volt. Mondjuk zárójelben érdemes megjegyezni, hogy kizárólag azért, mert a magyar oktatás szigora és színvonala olyan embert faragott belőlem, ami kincsnek számított nyugaton. Míg másokra egy doboz gyufát nem lehetett rábízni, addig rám komplett részlegeket bíztak, pusztán azért, mert precíz voltam, megfelelően kommunikáltam és bírtam a strapát. Nálam húsz évvel idősebb embereket dolgoztam le napi szinten, de közben nem aláztam meg senkit és figyeltem rá, hogy ne is idegenítsem el őket. A négy hónap itt eltöltött idő azért emlékezetes, mert akkoriban kezdtem rátalálni az itteni magyarságra. Pár csalódás után igyekeztem nem beszélni róla, hogy mivel foglalkozom, mióta élek itt és úgy egyáltalán semmi személyeset nem osztottam volna meg, ha hagyják. Mint gyerekkoromban a gyerekek, itt a felnőttek is kinéztek, mert négy hónap után már nem kínlódok, nincs szükségem a tanácsaikra és nem mosogatok, vagy bébiszitterkedek, esetleg pincérkedek, „mint minden rendes ember”.
Én egy dolgot akartam itt a magyaroktól. Valakit vagy valakiket, akikkel össze lehet néha ülni sztorizgatni, beszélgetni, kikapcsolni. Anélkül, hogy méregetnénk egymást. Titkon reméltem, hogy találok egy borkedvelőt, akivel évente párszor kipróbálhatunk valami drága üveg bort és ínyencként elkortyolgathatjuk anélkül, hogy menne a sipákolás, hogy jajj milyen drága, vagy a másik véglet, hogy rongyrázás lenne belőle. Nem sikerült akkor még. Nem csüggedtem, akadt jó társaság, de nem magyarok. Vágytam a magyar szót és azt gondoltam, hogy itt már más a mentális színvonal, mint amit a Pest közeli kishazámba indított Skype hívások közben tapasztalok. Ahol lehet jó dolgokról is beszélni, nem csakis kizárólag panaszkodni.
Akkoriban még hazaárulónak nevezték gyakran a külföldön élő magyarokat. Közbeszéd tárgya volt az „árulásunk”. Ezen jókat mosolyogtam. Kifejezetten szórakoztatott, amikor ezen puffogott valaki a médiában. Aztán jött a kormányváltás és árulókból kalandorok lettünk. Ez már inkább felmérgelt. Akkora méreteket öltött már addigra a kivándorlás, hogy 600 ezer főre saccolták a már hivatalosabbnak mondható források is. Nyilván ennél jóval több volt, ha ennyit be mertek ismerni. Köztük biztosan voltak kalandorok is. Nekem viszont eddigre már hazalátogatni volt inkább kalandos. Eleinte gyakrabban mentem, szándékosan nem beszéltem a sikereimről, nem voltam hivalkodó semmilyen formában. Nem lebegtettem a pénzem, nem pazaroltam. Fizettem az étteremben, mikor úgy hozta ki a lépés, de nem nagyzoltam, hogy „mindenki a vendégem”. Mégis én voltam az, akinek könnyű, akinek ez filléres dolog, akinek jól megy. Négy látogatást bírtam így ki. Eldöntöttem, hogy ideje leszelektálni a régi kapcsolataimat.
Képzeljetek el egy szituációt, amikor hazamentek, minden hivalkodó külső jel nélkül, mindenféle büszkélkedés vagy élménybeszámoló nélkül és a családi asztalnál a fejetekhez vágják, hogy már idegenek vagytok, mert nektek már nagyon jól megy és fogalmatok sincs, hogy milyen az, amikor küzdeni kell. Holott fogalmuk sem volt róla, hogy megy a sorom. Én nem mondtam, ők meg nem kérdezték.
Fel sem tűnt nekik, hogy nem velem foglalkoznak amikor otthon vagyok, hanem azzal, hogy nekik hogyan esik, hogy én kitörtem onnan.
Tudták milyen szakmáim voltak, lehetett róla sejtésük, hogy ezt mindenhol megfizetik, kivéve Magyarországon, de semmi konkrétumot nem tudtak rólam. Sírtam. Sokat. Az ismerőseim miatt is és a családom miatt is. Akkoriban kezdett el terjedni otthon a skype szülő és a skype nagyszülő fogalma. Már az első EU-s kivándorló generáció bőven élt annyi ideje külföldön, hogy családot is alapíthattak és már a gyermekesek is nagy számban vágtak neki „a kalandnak”. Én már skypeolni is egyre kevesebbet akartam az otthoniakkal. Nem volt benne öröm, nem dobott fel, nem volt bennem várakozás. Pedig tőlem nem kaptak semmiféle negatívumot, én csak akartam őket, úgy ahogy vannak, önmagukért. Elengedtem a dolgot. Fenntartottam a kötelező formalitásokat, de talán havi egyszer ha kerestem a családot. Az ismerősök közül talán tízen maradtak meg, akiket szívesen kerestem olykor.
Anyám a postán dolgozott amióta csak az eszemet tudom. Ez minimum húsz évet jelentett akkor. Egy alkalommal boldogan mesélte, hogy a régi kolléganője hívta, hogy menjen dolgozni a céghez, ahová őt felvették, közel duplája lenne a fizetése. Azt mondta „majd” jelentkezik, de önéletrajzot kérnek tőle, ő meg ilyesmivel nem foglalkozik. Azt hittem mellé ülök a széknek. A lehető legfinomabban elmagyaráztam neki, hogy ez a „majd” ez nem igazán sikeres hozzáállás. Ha jön egy ajánlat, akkor arra ott és aznap kell lecsapni. Nem holnap, hanem még ma! Kértem, hogy adjon húsz percet, összerakok neki egy önéletrajzot, azt az egy munkahelyet és a többi alapadatot elég könnyen, akár fejből is összeírom. Nem, én neki ne… Azóta is a postán dolgozik. De én vagyok az, aki „szerencsés”, mert jó munkám van. Pedig a mai napig nem tudná megmondani, hogy mivel is foglalkozom.
Pár éve lett közbeszéd tárgya az „ott sincs kolbászból a kerítés” szöveg. Ezzel még önmagában nem is lenne semmi baj, hiszen valóban nincs abból, viszont mikor évente eddigre már csak 1-2 alkalommal hazalátogattam, akkor már kaptam lesajnáló, szívhez szóló megnyugtatást több embertől is, hogy „tudom neked sem megy olyan jól, mert bár jól keresel, rengeteg a kiadásod is”. Minden egyes alkalommal felment bennem a pumpa és mindig el is mondtam mindenkinek, aki ezt mondta nekem, szinte szóról szóra: Álljon meg a menet! Fogalmad sincs róla, hogy mennyit keresek. Semmit nem tudsz az ottani életemről pár kifinomultan és precízen megfogalmazott sablon mondaton kívül. Fogalmad sincs, hogy milyen kiadásaim vannak. Most engedjük el ezt a témát és ne sajnálj engem semmiért, de főleg az anyagi helyzetemet ne érintsük semmilyen formában. Ekkor már közel 7-8 éve éltem külföldön, forintban közelebb volt a két millióhoz az adózás utáni jövedelmem mint a másfél millióhoz, a férjem ennél is jobban keresett és volt egy havi 700 eurós jelzáloghitelünk. Szó nincs rá, hogy mennyire jól éltünk és a megtakarításainkról, a nyaralásokról és a költéseinkől is szuperlatívuszokban tudtam volna mesélni, de úgy képzeljétek el, hogy Magyarországon ezekről senki, de tényleg senki a legkisebb információval sem rendelkezett. De engem sajnálnak, mert tudják, hogy sok a kiadás. Szerintem nem vagyunk gazdagok, a szó legszorosabb értelmében, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy nagyon stabil alapokon állunk.
Írországban is megtapasztaltam azt, hogy olyan emberek mondják, hogy nekem könnyű, bezzeg nekik milyen nehéz, akik akár heti 20-30 órát is Netflixeznek. Ne értsetek félre, én is nézek Netflixet, imádom a filmeket, a sorozatokat, de mindezek ellenére talán öt órát ha töltök ezzel egy héten. Leginkább a hétvégeken. Nem a gyerek miatt, nem azért mert olyan sok a dolgom, hanem mert vannak annál fontosabb dolgok számomra. A munkaköröm igényel tőlem nagyjából heti 15 óra munkát, amikor kőkeményen oda kell tenni magam és minden tudásomat bevetve kell felelősségem teljes tudatában működni. A többi órában viszont azzal foglalkozom, azon dolgozom, amin csak akarok. A család mellett ez nekem rengeteg tanulásból áll, még mind a mai napig. Van pár hobbim is, amikkel szeretek foglalkozni, de ezek mindegyike vezet is valahová. Több leszek tőlük, mint tegnap voltam. Nekem ne mondja senki, hogy bezzeg nekem könnyű. A heti 20-30 óra Netflix-ből ha mondjuk tíz órát a saját maga fejlesztésére szánna, egy év alatt óriásit lendíthetne az életén.
Egész eddigi életemre visszatekintve ki tudom jelenteni, hogy soha nem akartam senkitől semmit. Nem akartam jobb lenni senkinél, nem akartam megbántani senkit, szinte az egész felnőttkorom azzal telt, hogy nem töltöttem fel semmi képet a közösségi médiára és csak nagyon kevesen „bejáratosak” az életünkbe. Azok, akik örülnek annak, hogy jól haladunk az életben és engedik, hogy mi is örüljünk nekik. Nem akartam idegen lenni senkinek, szomjazom az emberi kapcsolatokat, csak úgy a másikért. Tudni akarom mi van velük, szeretek csevegni a semmiről, szeretem az embereket, de csak addig, amíg belém nem marnak.
Közel két éve szakemberhez fordultam. Rá akartam jönni, hogy mi a baj velem. Hiszen ki mást hibáztathattam volna ennyi félresiklott emberi kapcsolat után, mint magamat. Néhány alkalom után rájöttem mi volt a probléma gyökere. Mindig megpróbáltam az ellenkezőjét bebizonyítani annak, mint amit állítottak rólam. Mamáéknál azt, hogy nem vagyok pesti, otthon azt, hogy nem vagyok vidéki, én csak egy gyerek vagyok, aki nem akar ilyen kategóriákban létezni. A külföldi utam előtt azt, hogy nem akarok prosti lenni. Később rejtegettem, hogy jól megy, majd kiakadtam, amikor azt mondták megértik, hogy nem megy jól. Túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak mások és túl sok energiát pazaroltam el arra, hogy elrejtsem aki vagyok, amivé lettem. Mivel csak nagyon kevés embernek adom önmagam, ezért csak azzal a nagyon kevés emberrel van esélyem jó vagy rossz kapcsolatot kialakítani. De a többiekkel szinte garantált a kudarc. Hiszen mit szeressenek bennem, ha nem tudják ki vagyok. Pedig nem akartam, hogy szeressenek, csak azt, hogy ne bántsanak. De ez sajnos nem így működik. Mikor elért ez a felismerés a teljesen hivatalos és drága agyturkász kezeléseim egyikén, olyan teher szakadt le a mellkasomról, hogy úgy éreztem mintha két ember szállt volna le rólam.
Kialakítottunk egy stratégiát és megállapodtunk, hogy ezt fogom követni és évente kétszer becsekkolok nála. Vagy bármikor, ha baj van és nem működik a terv. Az egész stratégia lényege az, hogy nem titkolom tovább, hogy mit dolgozom, hogyan élünk és legfőképpen ráhagyom mindenkire, hogy mit gondol. Aki „bezzeg neked” hozzáállású, arra kacsintok, aki sajnál, mert sok a kiadás, azzal egyetértek, aki szerint idegen vagyok, annak felajánlom, hogy ismerkedjünk újra, de ha nem megy, akkor elengedem, nem sétálok mindig vissza egy újabb pofonért.
Nem látom át a pszichológia működési mechanizmusait, nem tudom, hogy mit váltott ki a látványos változásom másokból, de konkrétan anyám mintha büszke lenne rám és a családom már volt kint nálunk végre látogatóban és nincs több feszkó. Már nem farmerban és pólóban, hátrakötött hajjal megyek haza, hanem úgy öltözöm, mint ahogy mindig is szoktam és már nem bizonygatok senkinek semmit. Nem gondoltam az elején, hogy ilyen könnyű lesz váltani, pedig azonnal sikerült, mert élesen él az emlékeimben az a sok szorongás és az a bizonyos két embernyi teher a mellkasomon, amit a világért sem akartam újra. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e tíz évvel ezelőtt ekkora változásra, vagy kellett érnem hozzá, de gyakran eszembe jut, mikor éppen hálát adok mindenért amim van, hogy bárcsak korábban fordultam volna segítségért. Fogalmam sincs mi változott körülöttem, vagy hogy egyáltalán változott-e valami kívül. Az viszont biztos, hogy nekem ez így sokkal jobb.
Már nem fogadom el, hogy a külföldi életért fizetett vám az emberi kapcsolatok romlása.
Ma már biztosan tudom, hogy nem az. Végre úgy érzem magam a bőrömben, ahogy kell, ahogy évekkel ezelőtt már kellett volna. Ha kívánhatnék, akkor azt kívánnám mindenkinek, hogy aki hasonló problémákkal küzd -mert tudom, hogy sokan vagytok így ezzel odakint a nagyvilágban- az minél hamarabb ismerje fel, hogy mit kell tennie és élje át minél hamarabb azt a mentális felszabadulást amit én megéltem!
“Csak” Timi
Az Írországi Magyar Hírlap felületet kíván biztosítani szinte bárkinek, aki meg szeretné osztani gondolatait az írországi magyar közösséggel. Amennyiben Timihez hasonlóan te is kiírnád magadból életed egy szeletét, kérlek jelezd felénk!
Kövess bennünket a Facebook-on is: https://www.facebook.com/irorszagihirlap
