Írország legmelegebb nyári napján ülök az erdő szélén és számot vetek. Újra és újra tűnődöm az életemen. Hála önti el a szívem. Nyugdíjas vagyok majd’ hatvan évesen. Összehordtam ezt-azt az életben, már pihennék ha lehet. Viszont elszaladt felettem az idő… Bárcsak harminc lehetnék. De tudod mit!? A negyvennek is örülnék.
A wicklow-i hegyek szívében van pár holdnyi föld szelet, amit a magaménak mondhatok még egy ideig. A ház előtt dús lombú fák, mögötte pedig nagy mező és erdőség. Szó nem tudja leírni milyen gyönyörű, mikor süt a nap. Nem tekintek rá tulajdonként, inkább hálás vagyok, hogy részese lehetek. Szinte minden nap bejárom. Ismerem az összes fát, a vadvilágot, az ösvények menti és az azokon túli növényzetet. Tudom hol süt be szépen a nap a lombok között, tudom hol csiripelnek a legszebben a kismadarak és tudom hol susognak a lombok fülemnek legkedvesebben. Van a birtokon egy lodge, ami talán cselédszállás volt régen. Ez az én kis vackom. A kastély, ahogy én hívom (nagy ház, de nem kastély, de én így hívom) is gyönyörű, főleg a melegház egy ilyen szép napon, de nekem a lodge a kedvencem. Nagyon otthonos, távol van a háztól, látni se lehet, pont úgy helyezték el az erdőben, hogy igazi mesebeli kis házikóként tekint rá aki meglátja. De nem látja más, mert kerítés öleli körül a birtokot. Csináltam rá féltetőt, kis terasszal és innen esik legjobban csodálni a fákat, a körülöttem lévő csodát, kortyolgatni a gőzölgő kávét és átértékelni az életemet. A kutyák egymás mellett pihegnek a terasz előtt, béke és nyugalom árasztja el az egész helyet.
Soha nem volt még jobb életem, mégis félek, mert változtatni szeretnék! Kiemelkedő fizetéssel számoltam le az utolsó munkahelyemen pár éve, de már az éven is gondolkoznom kell. 2019, az utolsó békés év. Így jut mindig eszembe. De nem a fizetés hozta el nekem sem a nyugdíjat, sem azt, ahogy most élek. A magyar eszem, az! A program, amit otthonról hoztam, a gondolkodás, amit csodálatos nyelvünk inspirál ki az agyunkból.
Mégis feladom ezt az életet és ettől átjár a félelem. Túl sokat áldoztam fel az életemben. Túl sok mindenről lemaradtam a ködben, a félhomályban, az esőben, míg a jövőmért dolgoztam. Nem bírják már az ízületeim a folyamatos nedvességet és a csontig hatoló hideg szelet. A meleget meg bírom, láttatok már ilyet? Öreg vagyok már a ködhöz, a sötétséghez. Napfényre éhezem, vén napjaimat a napfény kell, hogy uralja. A birtokért a szívem szakad meg, de tudom meg kell váljak tőle előbb vagy utóbb. Nem sietem el, pedig soha nem ért többet mint most, de párja sincs, legalábbis én nem tudok róla.
Írország egy csoda! Minden botlásom megbocsátotta és minden hibámat bőségesen megjutalmazta. Nincs még egy ilyen ország a világon! Figyeljetek szavamra, mert igaz amit írok: Nincs még egy ország, ahol ennyire könnyen, ennyire gondtalanul tudod alakítani az életed. Nem adják ingyen a nyugalmat, de ennyire neked lejtő csatamezőt se találni máshol. Úgy engedem el Írországot, hogy a legkisebb rossz érzés sincs bennem, hiányozni is fog, főleg a birtok! Óh, a birtok! Bárcsak konténerbe pakoltathatnám az erdőt, a házat, az egészet. Mennének be az étkezőasztal mellé és megérkezve kiültetnék mindent ugyanúgy, ahogy a wicklow-i hegyekben állnak. Hiányozni fog a könnyű élet, a bocsánatos hozzáállás, az emberség… Lesz számtalan más ami nem fog hiányozni, de ezekkel nem törődöm. Azokért hálás vagyok, hogy elengedhetem. Viszont nem sírok, menni kell és tudom, jobb lesz. Muszáj jobbnak lennie. De mégis tele a nadrág.
Öreg lennék már a változáshoz? Hisz erről szólt az életem. Még kell pár ilyen szép napos reggel, hogy kigondoljam ezt. Remélem megadatik nekünk. Megérdemeljük. Sokan hagyjátok el Írországot manapság és szintén sokan érkeztek. Kívánom nektek, hogy mielőbb tapasztaljátok meg az írországi csodát! Keressétek a jót, keressétek a bőséget, mert itt abból van bőven! Legyen minél több ebből a bőségből jelen a ti életetekben! A megbocsátás amit itt kaptok a hibáitokért váljon a javatokra, tanuljatok belőle minden alkalommal! A bőséget amit itt szereztek, osszátok meg minél több emberrel!
Egyre többször jön rám a gondolat, hogy mi lesz, mikor már nem ébredek fel. Főleg a délutánok nehezek, magam sem értem miért. Fogadjátok el tőlem kérlek amit most írni fogok. Lehet mindenkinél más ez, de valahányszor visszagondolok az életemre, azokat a pillanatokat bánom igazán, amikor mérges voltam. A családdal, a munkatársakkal, a postással, a másik autóssal, a boltossal, bárkivel. A harag a legnagyobb méreg! Ne hagyjátok, hogy mint én, vénségetekre az életen elmélkedve sírva bánjátok meg mikor mérgesen viselkedtetek, hoztatok döntést, büntettetek meg bárkit, bántottátok meg akit szerettek vagy aki nem érdemli meg. Pusztítsátok ki a mérget, a haragot az életetekből! Vagy ha mégis haragosak lesztek olykor, akkor zárkózzatok el a világtól még el nem múlik. Ne beszéljetek senkivel és ne hozzatok döntést. Ha újrakezdhetném, én így csinálnám.
Köszönöm, hogy elolvastátok, köszönöm, hogy megírhattam. Magam sem tudom miért, de most erre volt szükségem úgy néz ki. Kihűlt a kávém. Megmelegítem és sétálok ismét egyet. Hagyom, hogy a lombokon átszűrődő napfény beragyogja az arcom ismét és hagyom, hogy ez a gyönyörű nyári nap pontosan úgy teljen, ahogyan csak telnie kell.
